Kell-e nekünk ez az áfa?

Éveken át tanítottuk a hallgatóknak a Corvinus Egyetemen, hogy a fogyasztási típusú adókat mennyire szereti az adóelmélet. Több szempontból kitűnő tulajdonságú adó az áfa, különösen a legnépszerűbb, úgynevezett hozzáadott érték alapú formája mondható előnyösnek. (És természetesen jobb az Egyesült Államokban használt formánál.) Elégedettek is lehettünk: be lehetett mutatni, hogy az adó második világháború utáni térnyerése milyen szépen illeszkedik a közgazdászok óhajához.

Ehhez képest most az adócsalások elleni kilátástalannak tűnő küzdelem miatt mindenki átkozza az áfát. Tévedett volna az adóelmélet? Nem egészen: azok az összefüggések, amelyeket akkor elmondtunk, ma is érvényesek, ám kérdés, hogy az új, egyre jelentősebb gazdasági változások mellett valóban ezek-e a legfontosabb szempontok. Az alábbiakban röviden áttekintjük, (I.) milyen szakmai érvek legitimálták, hogy az áfa a modern adórendszerek domináns eleme lett, illetve (II.) melyek azok a változások, amelyek rontani kezdték az adó hatékonyságát. Röviden kitérünk arra is, hogy (III.) mindehhez miként illeszkedik a magyar kormányzat azon törekvése, hogy még inkább a fogyasztási adók felé tolja el a közteherviselést.

I. Mit eszünk annyira ezen az áfán?

Azt, hogy egy adó mennyire tekinthető "jónak", a közgazdászok alapvetően három szempont alapján szokták értékelni. Nevezetesen, egy adó akkor tudja a szükséges állami bevételt a lehető legkisebb társadalmi költséggel beszedni, ha (1) igazságos, (2) alacsony az adóadminisztráció közvetlen költsége, (3) a vállalkozások és a magánszemélyek magatartását minél kevésbé változtatja meg.

Az utóbbi nagyon elvontnak hangzik, de valójában egy igen fontos szempont. Ha ugyanis egy adó teljesen felforgatja a termelési viszonyokat, eltéríti az erőforrásokat, megváltoztatja az árarányokat, akkor azt (a legtöbb esetben) károsnak gondoljuk, és hosszabb távon mindenki veszít. Nos, ebből a szempontból teljesítenek nagyon jól a végső fogyasztást terhelő általános adók. Ezek ugyanis változatlanul hagyják a termelési viszonyokat, és csaknem teljesen semlegesen viselkednek. Ennyire jól a nagy adónemek kötzül sem az szja, sem a társasági adó nem teljesít. (Valójában már itt is van egy kis bibi: akkor lenne az áfa igazán torzítatlan, ha mindegyik termékre akkora kulcs lenne kivetve, hogy attól a fogyasztásuk egyforma arányban csökkenjen. Ehhez persze akár termékenként különböző mértékű adóteherre lenne szükség, ehelyett azonban egyszerűségi megfontolásokból az adóelmélet általában egyetlen kulcs alkalmazását javasolja.)

Az áfa nem csak viszonylag kicsi torzító hatása miatt előnyös, hanem azért is, mert a nagy adónemek között kifejezetten olcsónak számít(ott). Azzal, hogy beépült a gazdaság cserefolyamataiba, rutinszerű automatizmussá vált az áfa-rendszer. A fajlagos költségét csökkenti a beszedett adó nagy volumene is: Magyarországon például a központi költségvetés bevételeinek 29%-át szállítja, majdnem dupláját, mint a négymillió adóalannyal dolgozó személyi jövedelemadó. (Az összes fogyasztási típusú adó súlya pedig 42%.)

Vagyis az áfa egy igen kedvező gazdasági hatású, olcsó adónem, és ezért még azt is hajlandóak vagyunk neki elnézni, hogy nem igazán méltányos. Az összes pénzüket elköltő szegények számára jövedelemarányosan nagyobb terhelést jelent, mint a gazdagoknak. Még akkor is, ha a kedvezményes áfa-kulcsokkal ezt a hatást többnyire mindenhol igyekeznek a kormányok tompítani (mellesleg a torzítatlanság rovására).

Ha abba is belegondolunk, hogy fogyasztási adók híján ezt a bevételt kénytelenek lennénk személyi jövedelemadóból, vagy vállalati nyereségadóból beszedni, láthatjuk, hogy elég nélkülözhetetlen bevételi forrás az áfa. Ráadásul mivel a forgalmi típusú adók jellemzően közvetettek, a politika is szívesen nyúl ehhez az eszközhöz, hiszen az ilyen típusú megszorítások kevésbé látványosak, mint egy szja-emelés. (Erről idehaza is tudnának beszélni a gazdaságpolitikusok, akik gyakran ezzel az eszközzel adják el a "nem megszorításokat".)

Az áfa háromszor

A fenti megfontolások térnyerése nem csak abban látszik, hogy az áfa népszerű lett, hanem abban is, hogy éppen a Magyarországon is alkalmazott formája lett népszerű. Alapvetően háromféle módon is lehet forgalmi alapon adóztatni a fogyasztást.

1. Elméletileg a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az áfával mindenkit békén hagynánk, csak akkor kellene egy termékre felszámolni, ha az a végső fogyasztóhoz kerül. Vagyis szinte teljes egészében a kiskereskedelmi szektor fizetné be a kasszába az áfát. Ez a megoldás azonban az adóbefizetési kötelezettséget nem teríti szét a teljes termelési és értékesítési láncra, ezért a kiskereskedőnek hitetetlenül nagy motivációja lenne az adóelkerülésre. Egyszerűen szólva: képzeljük el, hogy a kereskedő a vásárolt árukat áfamentesen kapná, erre kellene felszámolnia a 27% adót, aztán ezt kellene befizetnie az államkasszába. Ekkora összegen már nagyon megéri osztozkodni a számlát nem kérő vásárlóval. Ezzel a jelenséggel nap mint nap találkozhatunk a mi kifinomultabb rendszerünkben is, főként ott, ahol az eladónak nem sok visszaigényelhető áfája van - például a szolgáltató szektorban.

További gyakorlati nehézség, hogy elég nehéz megállapítani, ki a végső fogyasztó. És most nem csak az ebből adódó adóelkerülési lehetőségre gondolunk, hanem arra is, hogy így már a rendszer nem is olyan egyszerű. A vállalati márkaboltok, a végső fogyasztókat is kiszolgáló nagykereskedők, a dolgozóknak saját terméket eladó cégek stb. egyaránt az áfa körbe kellene, hogy kerüljenek.

2. Szétteríteni úgy lehet a terhet, ha nem csak a kiskereskedő kerül be az áfa-láncba, hanem mindenki fizet az eladott termékei után. A bánya, a kohó, a fémmegmunkáló, a félkész- és késztermékgyártók, nagykereskedők, kiskereskedők, egyaránt. Nagy előnye a rendszernek, hogy így jóval kisebb adókulcs kell, ezért az adóeltagadás motivációja kisebb. Ilyen megoldást találunk az Egyesült Államokban, és most, hogy ennyi bajunk van a saját rendszerünkkel, hirtelen nagyon népszerű lett ez a forma.

Van azonban egy óriási hátránya: az áfa-teher halmozódik, és az, hogy végül mennyi adót kell fizetni a végső fogyasztónak, termékeknként teljesen eltérő lehet. Minél több kézen megy keresztül a termék a megmunkálási és elosztási folyamat során, annál inkább drágítja azt az áfa. Ennek óriási torzító hatása lehet, hiszen a magasabb feldolgozottsági szintű termékeket nagyon megadóztatná, ráadásul a vállalatokat a vertikális integráció irányába ösztönözné, ami a beszállítói láncok elsorvadását, illetve a gazdasági szerkezet rughalmatlanságát eredményezné. Ez a hatás természetesen akkor mérsékelhető csak, ha beérjük kevés forgalmi adóval, így az adókulcsot nagyon alacsony szinten hagyjuk.

3. A fenti két megoldás előnyeit egyesíteni, illetve hátrányait kezelni volt hivatott a visszaigénylés lehetőségét bevezető áfa, ami aztán az OECD-országokban szinte egyeduralkodóvá vált. (Hogy milyen a mai magyar áfa-rendszer, nem írjuk le, aki eddig nem is tudta, az elmúlt hetekben sok cikkből megismerhette.) Ez a forma azzal a lehetőségel kecsegtet, hogy minden termék végső terhelése ugyanakkora lehet, így kevésbé torzító, illetve az adóeltagadásra való ösztönzés is kisebb lehet.

II. Na de akkor miért szerettünk ki belőle?

A probléma látszólag a magas adókulcsokkal van. Azzal, hogy a politikus kapott a kezébe egy látszólag mértéktelenül emelhető adót, az adó összes baja újult erővel támad fel. Egyre inkább megéri magunkat nem végső fogyasztónak feltüntetni, illetve a termelési-elosztási lánc bármely pontján sokat lehet megtakarítani (vagy jelentős árelőnyre szert tenni) az áfa eltagadásával. És ami még fontosabb: a magas adókulcs magas adóvisszaigényléseket is jelent. Nincs még egy olyan adó, ahol ilyen mértékű fordított pénzáramlás van, amit aztán a gazdasági tevékenységek imitálásával ki is lehet húzni az állam zsebéből.

Ilyenkor válik világossá, hogy hiába szereti az adóelmélet a végső fogyasztás adóztatását, eközben az a megfontolása, hogy a magas adóbevételeket már csak több adóformán keresztül lehet optimálisan beszedni, egyre inkább fontossá válik. Nézzük csak, mint mondtunk az elején az áfáról: torzításmentes, olcsó adózási forma, amelyik ugyan nem méltányos, de azt majd elintézi a töbi adó, illetve a transzferek. És most azt látjuk, hogy a százmilliárdos adócsalással és egyes ágazatok ellehetetlenítésével az áfa egy kifejezetten magas közvetlen költségű, torzító adónemmé vált. És közben az adórendszer igazságossága is sérül, hiszen a többi, méltányosabb adó súlya fokozatosan csökken, ráadásul az szja esetében is felismeréssé vált a magas marginális adókulcsok hátránya. Hát ez nem éppen egy szívderítő folyamat.

Tovább rontotta az áfa hatékonyságát az Európai Unió, amelyik úgy vámunió (közös piac), hogy eközben nem fiskális unió. A nemzeti költségvetések megcsapolása a határon átnyúló gazdasági (ál)tranzakciókkal ezáltal könnyebbé vált.

Mi a megoldás?

A fentiek alapján a formális logika segítségével felsorolunk pár lehetséges irányt, ahogyan az áfa egyre gyarapodó problémáit mérsékelni lehetne. Egy ilyen írás keretében természetesen lehetetlen kifejteni ezek gyakorlati nehézségeit, vagy a más területeken megmutatkozó költségeit, inkább csak jelzéseket teszünk.

- A legnyilvánvalóbb megoldás nyilván az lenne, ha az állam a kiadásait csökkentve mérsékelni tudná az áfa-terhelést. Enkek a megoldásnak - okos kiadáscsökkentő politika esetén - a gazdasági költségei nem lennének nagyok. Ugyanakkor az elérhető hasznok nagysága is kérdéses. Az általános, jelentős áfa-csökkentés nagyon kemény dió, a szelektív csökkentés pedig csak egy ágazattal arrébb rakja az adócsalókat. Mindkét esetben igaz, hogy a már kiépült, működőképes adócsaló modellek alkalmazásával már meg lehet spórolni egy csomó a fix költséget, Másképpen fogalmazva: a szellem már kiszabadult, a gazdasági szereplők ismeretei a lehetőségekről már egyre kisebb haszonkulcs mellett is lehetővé teszik az áfa-csalások virágzását. A megoldás esélyét csökkenti, hogy a magyar állam láthatóan csak szavak szintjén töri magát azért, hogy egyre kisebb legyen.

- Az áfa jelentősebb csökkentését elő lehet segíteni más adók emelésével is. Nehézséget okoz azonban, hogy bajosan lehet olyan adót találni, aminek az emelése nem jár szintén nagy veszteségekkel. Leginkább a vagyon (ingatlan) adóztatása merülhet fel, mint örök téma.

- A science fiction kategóriába tartozik, de bizonyos határon átnyúló árumozgásokhoz kapcsolódó adócsalások ellen formálisan megoldást jelenthetne, ha az áfa egy az egyben közösségi adóbevétel lenne az EU-ban, közösségi adóbeszedéssel. Természetesen ma a közösségi adóhivatal, illetve egy az áfa-bevételek nagyságrendjéhez idomuló közösségi költségvetés is csak a merész fantáziájú európéerek fejében létezik.

- Ha már annyira szeretjük a fogyasztás megadóztatását, gondolkodhatunk azon is, hogy ezt nem (csak) forgalmi alapon tesszük. A személyi jövedelemadó sajátos formája, a cash flow adó végső soron a fogyasztást terheli. Igaz, ehhez is kellene adóharmonizáció rendesen.

- A legegyszerűbben megvalósíthatónak a hozzáadott érték alapú áfa lassú trónfosztása látszik. Ennek több formája is lehetséges: ahol érdemes, be lehet vezetni a fordított áfát, máshol a költségek mérlegelése mellett a végső fogyasztási fázis adóztatását, vagy (ahogy a napokban Vámosi-Nagy Szabolcs javasolta) akár a visszaigénylési rendzser nélkül működő amerikai mintát is át lehet venni. Persz a sokféle megoldás együttesen nagyon bonyolítaná a rendszert, biztosan sok zavart okozna az eddig (viszonylag) egységes logika mentén működő forgalmi alapú adózásban.

III. A nem-megszorítós, modern adórendszerünk

A fentiek fényében nem esnek túl szép megítélés alá a magyar adórendszer legutóbbi időben végrehajtott változásai. Nem kezdjük el az egykulcsos adó vitát megint, csak jelezzük: a rengeteg nehézséget, feszültséget okozó lépést alapvetően három érvvel szokta megvédeni a kormányzat. Egyrészt az utólagos korrekciós tényezők fontosságát hangsúlyozza, másrészt a politikai fenntarthatóságot emeli ki - az ezekkel kapcsolatos észrevételeket most mellőzzük. A leginkább szakmainak tekinthető érv viszont az volt, hogy a magyar adórendszer korszerűbbnek számító irányba mozdult el azzal, hogy a munkajövedelem helyett a fogyasztásra helyezte az adózás hangsúlyát.

Ezzel kapcsolatban megállapítható: a hangsúly már előtte is a fogyasztás adóztatásán volt, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a további tolódás kifejezetten túlterhelést okozott. Így az áfa-rendszer egyre kevésbé tudja betölteni az a szerepet, amit neki szánhatunk. Vagyis bármennyire is kényelmes politikailag a közvetett adók alkalmazása az állami bevételéhség csillapítására, valószínű, hogy túlléptük az egészséges mértéket. Kérdés, hogy kezdünk-e ezzel valamit, vagy néhány száz (ezer) milliárd forint árán maradunk ebben az egészségtelen egyensúlyi állapotban.

• Címkék:
• adó,
• adócsalás,
• áfacsalás,
• makrogazdaság,
• madár istván,
• vélemény,
• áfa